Feltesszük a darált húst pörköltalapra. Amíg fő, addig kifőzzük a rizst is.
Megfőzzük enyhén sós vízben a karfiolt hozzá, de csak éppen addig, amíg a torzsája meg nem puhul. Leszűrjük.
Utána mire mindent készre főztünk, kezdődhet a tálba helyezés:
először egy adag karfiol kerül bele, aztán a darált hús, tejföl, rizs,
karfiol, tejföl, majd a tetejére reszelt sajt.
A hagymát kockára vágva világosra pirítom a zsíron, hozzáteszem a
pirospaprikát, a kockára vágott krumplit, felöntöm annyi vízzel, hogy
ellepje, ízesítem sóval, borssal és főzöm.
Amikor már puha, összetöröm krumplitörővel, de úgy, hogy darabok maradjanak azért benne, ne legyen teljesen pépes.
Közben kifőzöm a tésztát, de nem teljesen puhára, hogy a krumpli
szaftjából még tudjon beszívni nedvességet, vagyis finom ízeket.
A tésztát a tört krumplihoz keverem, és lefedve hagyom állni fél
óráig. Tálaláskor a tányéron még megszórom borssal. A savanyú uborka
kötelező hozzá.
Miután a halászlé a halat nem, vagy csak alig fogyasztó
Magyarországon valahogy mégis nemzeti ételnek számít, körülbelül annyian
értenek hozzá, mint egykor a focihoz, vagyis mindenki. A könyvtárnyi
irodalomból a nyelvészeti részt mára megoldódottnak tekinthetjük,
miszerint a halászlé mégsem a halász levéből készül. E tárgyban elődeink
már hosszú polémiákat folytattak, a végeredmény az lett, hogy a
magyarban a szón egyezményesen a halászok által készített lét értjük.
(Lásd még: gulyásleves.)
A világ számos országában főznek hallevest, de igazinak mi csak a
magunkét tartjuk. Talán a tengeri halak más íze, vagy az eltérő
fűszerezés teszi, hogy a többit vérszegénynek találjuk, nem is nevezzük
halászlének. Ha vendéglőben halászlét rendelünk, él bennünk egy halászlé
archetípus, amit mindnyájan ismerünk, és ennek megvalósulását keressük
állhatatosan. Hozzanak nekünk egy gyönyörű, mély bordó színű, gőzölgő
tálat, sűrű barnásvörös lével, benne kényelmes méretű ponty- vagy
harcsaszeletekkel, ikrával és tejjel, mellette kistányéron erős
paprikával, és férfias méretűre vágott friss fehérkenyér szeletekkel. Az
íze legyen kellemesen csípős a jóféle pirospaprikától, a hal ne legyen
iszap ízű, a lé állaga pedig sűrű, tartalmas.
Tekintettel arra, hogy Magyarországon két nagy folyó található, el
sem képzelhető, hogy ne két iskola létezzen az „igazi” halászlé
elkészítési módját illetően. Talán Rézi néni szegedi szakácskönyvének
köszönhetően mára mintha a tiszai lobbi lenne dominánsabb,
vendéglőinkben és a ház körül készített hallevek is inkább azon a módon
készülnek. A két módszer alapvető különbsége kicsit leegyszerűsítve
egyetlen mondatban összefoglalható. A tiszainál először alaplé készül,
majd ebbe kerül a hal, míg a dunaiba egyszerre minden belekerül,
ellenben tészta is jár hozzá. (Itt jegyzendő meg, hogy a balatoni
halászlé is tiszai módra készül.)
Számtalan recept létezik mindkét típusra, sőt a szakácskönyvek sem
adnak egységes megoldást. Lehet ezt sokszínűségnek felfogni, mégis
inkább – ebben is – a közmegegyezés hiánya a valószínűbb. A bolti
halászlékockától az „én teszek bele paprikát és paradicsomot is”
kreativitásán keresztül, a nagy marék cseresznyepaprikával ehetetlenné
tett megoldásokig sokféle gyalázatot elkövetnek a halászlé ellen. Nézzük
akkor sorjában a dolgokat.
Mikor eszünk halászlét? Hagyományosan leggyakrabban karácsonykor.
Ennek eredete abban keresendő, hogy a katolikusoknál hajdan még
szigorúan tartott adventi böjt utolsó napja december 24-e. Ekkor még nem
kerülhetett más hús, csak hal az ünnepi asztalra. A másik népszerű
időpont a nyár. Valamelyik vízparti halászcsárdában, vagy a kertben
főzve.
Mibe főzzük? Ha karácsonyra készül a halászlé, akkor csak a nagy
fazék lehetősége marad, az autentikusabb bográcsos megoldás ilyenkor
nemigen jöhet számításba. (Épp csak megjegyezzük, hogy a kétféle
bográcsforma is örök vita tárgya. Halfőzéshez inkább a lapos fenekűt
ajánlják, de az üst formájú szintén megfelel.)
Milyen halból főzzük? A klasszikus halászlé alapja a ponty. Újabban
harcsahalászlét is találunk az étlapokon, mi azonban válasszuk csak
nyugodtan a pontyot. A szakértők az alapléhez keszeget, kárászt vagy más
apróhalat használnak, süllő vagy csuka pedig nem való a halászlébe.
Tiszteletben tartva a dunai/bajai módra főzött halászlé „társuralkodó”
szerepét, vizsgáljuk meg, hogyan készül a tiszai/balatoni halászlé.
Miután tökéletességre törekszünk, figyelmen kívül kell hagynunk, hogy
karácsony táján a halasnál csak ritkán kapni apróhalat, de nem
lehetetlen beszerezni.
Az alaplé elkészítéséhez legjobb a vegyes, úgynevezett fehér hal,
elsősorban a keszegfélék. Ehhez jön még a ponty feje és farokrésze. A
megtisztított, kibelezett halakat tegyük a felaprított hagymával együtt a
főzőedénybe, öntsünk rá annyi vizet, hogy bőven ellepje, és addig
főzzük, amíg a hús leválik gerincről és a nagyobb szálkákról. A levet
leszűrjük és a halhúst szitán átpasszírozzuk, vigyázva, hogy szálka ne
kerüljön bele. A hagymától és halhústól sűrű lébe kerülnek az előzőleg
úgy 3 cm vastagra vágott és besózott halszeletek. Ha vékonyabbra vágjuk
könnyen lefőhet a vastag szálkákról, ami most már nem cél. Ha túl nagyok
a patkók, félbe is vághatjuk, ez a tálaláskor nagy könnyebbséget fog
jelenteni. Mikor a halszeletek és ha van ikra vagy tej, a lébe kerültek,
vízzel felöntjük, sózzuk és beletesszük az őrölt pirospaprika felét. A
paprika minősége meghatározó!
Ha lehet, biztos forrásból, háznál vásárolt paprikát használjunk,
édeset és csípőset ízlés szerint keverve. Ettől kezdve lassú tűzön
hagyjuk főni az ételt, időnként óvatosan rázogatva, pontosabban forgatva
a bográcsot (vagy fazekat), vigyázva, hogy a felszínen úszó paprika
nehogy rásüljön az edény falára, mert akkor keserű lesz. A halszeletek
hamar elkészülnek, inkább az igényel folyamatos figyelmet, nehogy
túlfőjenek. Befejezés előtt néhány perccel tegyük bele a paprika másik
felét, ez adja majd a végső ízt és színt. Ha már nehéz, ragadós párák
szállonganak a légben, készre jelenthetjük a halászlét. A
cseresznyepaprikát (vagy csípős, zöld hegyes paprikát) inkább az
elkészült halászlé mellé adjuk. Utólag is pillanatok alatt méregerőssé
lehet tenni a levet, de az ideális halászlé önmagában is kellően csípős,
amit a forró tálalás még fel is erősít. Megengedem, aki úgy érzi, hogy
legyen ereje annak a halászlének, a hétszázát, az belefőzheti a
cseresznyepaprikát, de ha az étel valódi ízére is kíváncsi, javaslom,
csak módjával tegye. Végül egy jó tanács: elengedhetetlen a hideg
fehérbor vagy fröccs, mert, mint tudjuk, „átkozott a hal a harmadik
vízben”.
[[ Oldaltörés (Recept) ]]
Halászlé tiszai módra
1 kg vegyes apróhal 2,5 kg ponty vagy harcsa 3-4 nagyobb vöröshagyma 3-4 csapott evőkanál csípős és édesnemes paprika vegyesen só víz
A kisebb halakat megtisztítjuk, kibelezzük. A hagymát apróra vágjuk.
Annyi vízzel tesszük fel főni, amennyi bőven ellepi. A pontyot
lepikkelyezzük, kibelezzük, vigyázva, hogy az epe ki ne fakadjon. Fejét,
farkát, uszonyait levágjuk, a keserűfogat kitörjük. A fejet alulról
kinyitjuk, a szemeket és a kopoltyúkat eltávolítjuk. A levágott részek
is az alaplébe kerülnek. A fent leírt módon elkészítjük az alaplét, majd
az előzőleg felszeletelt és besózott halszeleteket a vízzel felöntött
lébe tesszük, és a paprika két részletben való hozzáadásával készre
főzzük.
A legjobb bejgli recept : Nagyon magyarnak gondoljuk, pedig inkább afféle monarchiás
„csapatmunkának” tetszik, hiszen a lengyel és
horvát háziasszonyok ugyanúgy megsütik karácsonyra, mint mi.
Tény, hogy
Tiszán és Dunán innen és túl, nem következhet el a karácsony az ünnepi
asztal elmaradhatatlan tartozéka és dísze, a hagyományos bejgli nélkül.
Ezt az illatos diós és mákos tekercset valaha kalácstésztából, olykor
patkó formára hajlítva készítették, ám az élesztős omlós, azaz pozsonyi
tésztából sütött változat még finomabb, és főleg sokkal tovább friss
marad. Újabb divat szerint különféle egyéb töltelékekkel (gesztenye,
aszalt szilva, kandírozott gyümölcsök stb.) is tekerik, de a diós-mákos
változat a klasszikus. Én itt a „szájbarágós” receptet adom közre, hogy
azok is sikerrel járjanak, akik még sosem – vagy csak nagy ritkán –
sütöttek bejglit.
Diós-mákos bejgli
Hozzávalók 2-2 rúdhoz, illetve 20-20 szelethez:
Az élesztős omlós tésztához:
600 g
finomliszt
150 g
vaj/margarin
100 g
sertészsír
vagy összesen 250 g margarin
1 csipet
só
1,5 dl
tej
1 kk.+50 g
porcukor
15 g
élesztő
2
tojás
+ 2 a kenéshez
A diótöltelékhez:
50 g
mazsola
3 ek.
rum
200 g darált
dió
150 g
porcukor
1 tasak (10 g)
bourbon vaníliás cukor
1
citrom
vagy narancs reszelt héja
1/2 kk.
őrölt fahéj
1 dl
tej
2-3 ek.
zsemlemorzsa
A máktöltelékhez:
50 g
mazsola
3 ek.
rum
200 g darált
mák
150 g
porcukor
1 tasak (10 g)
bourbon vaníliás cukor
1
citrom
reszelt héja
1/4 kk. őrölt
szegfűszeg
1 dl
víz
3-4 ek.
citromlé
2 ek.
baracklekvár
1. A tésztához
összedolgozzuk a lisztet a vajjal/margarinnal, a zsírral és a sóval
(nagyobb űrtartalmú aprítógépben néhány pörgetés az egész!). A tejet
meglangyosítjuk, hozzáadunk 1 kk. porcukrot és az elmorzsolt élesztőt,
felfuttatjuk. Belekeverünk 2 tojást, majd a maradék 50 g porcukorral
együtt a liszthez adjuk és (további néhány pörgetéssel) összedolgozzuk.
Munkalapra szedve átgyúrjuk, megmérjük, 4 azonos súlyú (250-260 g-os)
cipóra osztjuk, műanyag dobozba/kelesztőtálba zárva betesszük a
hűtőszekrénybe, de csak annyi ideig pihentetjük, amíg elkészítjük a
kétféle tölteléket (a tölteléknek és a tésztának azonos súlyúnak kell
lennie, tehát cipónként/rudanként 250-260 g-nak). 2. A töltelékhez
az összesen 100 g mazsolát forró vízzel leöblítjük, alaposan
lecsepegtetjük, meglocsoljuk az összesen 6 ek. rummal, lefedjük, fél
órát (vagy egy éjszakán át) érleljük. 2 tepsit kibélelünk sütőpapírral. 3. A diótöltelékhez
összekeverjük a diót, a porcukrot, a vaníliás cukrot, a reszelt citrom-
és/vagy narancshéjat, valamint a fahéjat, hozzáadjuk a felforrósított
tejet, a mazsola felét és a zsemlemorzsát, hagyjuk egészen kihűlni (ha
kenés-töltés előtt lágynak találnánk, további 1-2 ek. zsemlemorzsát
adunk hozzá). 3. A máktöltelékhez
összekeverjük a mákot, a porcukrot, a vaníliás cukrot, a reszelt
citromhéjat és a szegfűszeget, hozzáadjuk a felforrósított vizet, a
citromlét, a baracklekvárt, végül a maradék mazsolát, hagyjuk kihűlni
(ha töltés előtt lágynak találnánk, 1-2 ek. zsemlemorzsát adunk hozzá). 4.
A kenésre szánt tojásokat kettéválasztjuk. Az első cipót kb. 20x30
cm-es, azaz A/4-es nagyságú lapra nyújtjuk, két rövidebb oldalán
elvékonyítjuk a tésztát, vékonyan átkenjük tojásfehérjével.
A szegélyeken 2-3 cm-t szabadon hagyva (tojásfehérjébe mártogatott
ujjal, így nem ragad!) elosztjuk-elkenjük rajta a diótöltelék felét. Két
rövidebb oldalát 2-3 cm szélesen visszahajtjuk-nyomkodjuk a töltelékre majd lazán-szabályosan feltekerjük és hajtott oldalával lefelé sütőpapírral bélelt tepsire fektetjük. 5.
Megtöltjük a másik 3 cipót is (egyet a maradék dió-, kettőt a
máktöltelékkel). Tetejüket és oldalukat megkenjük a tojássárgájával,
majd hűvösre tesszük, amíg a tojás meg nem szárad (35-45 perc). Ezután
meleg helyre (a konyhába) visszük, könnyedén átkenjük tojásfehérjével, és további fél órát „szárítjuk” (a kétszeri kenéstől lesz márványos a tetejük). 6.
A sütőt előmelegítjük 190 °C -ra (légkeveréssel 160 °C -ra). 2-2,5-es
vastagságú kötőtűvel vagy fém nyárssal 4-5 cm-ként, egészen “koppanásig”
nyomva a tűt, sűrűn megszurkáljuk a tésztatekercsek oldalait és tetejét azaz utat biztosítunk a gőznek, hogy szét ne repessze a tésztát, és 30-35 percig, aranybarnára sütjük. 7.
A sütőből kivéve 5 percig hűlni hagyjuk, aztán lapáttal vagy széles
pengéjű késsel visszanyomkodjuk az esetleg kibuggyant tölteléket, végül
formára igazítjuk a tekercseket, és hagyjuk teljesen kihűlni.
Alufóliával letakarva hűvös helyre tesszük, és lehetőleg csak másnap
szeleteljük. Fogyasztásig folpackban csomagolva, hűvös helyen, de nem a
hűtőszekrényben tároljuk.
Fontos:
– A tésztát előző este is elkészíthetjük, 4 cipót
formálunk belőle, fóliába csomagoljuk, másnapig a hűtőszekrényben
pihentetjük, a többi ugyanaz.
– Ha nem légkeveréses a sütőnk, a
sütést 200 °C -on kezdjük és 10 perc múlva visszakapcsolunk 180 °C –ra,
félidőben néhány pillanatra kinyitjuk a sütő ajtaját, hogy a gőz
távozhasson – a légkeveréses sütőt nem kell nyitogatni!
– Mint
megannyi más ételnél, itt is elmondhatjuk, hogy ahány ház, annyi bejgli –
eltérhetnek a hozzávalók, a készítés módja is változó lehet– ettől
kerek a világ, hiszen valamennyi finom, legfeljebb vannak egyszerűbb és
gazdagabb változatok, de egyáltalán nem biztos, hogy a gazdagabb a több,
mert a sok plusz adalék esetleg elviszi az ízét, és már nem is bejgli,
amit sütöttünk.
Tippek:
– Még illatosabb-aromásabb lesz a töltelék, ha 1/2-1/2
felhasított vaníliarúdból kikapart péppel ízesítjük (noha a bourbon
vaníliás cukor tartalmaz valódi vaníliát).
– Ha sülés közben
szétreped a tekercs, annak több oka is lehet: vagy túl jót akartunk,
ezért több tölteléket tettünk bele, vagy túl vékonyra nyújtottuk a
tésztát, vagy nem szurkáltuk meg elég sűrűn-mélyen.
– Ha bejglink
morzsálódik, szétesik, netán darabjaira hullik, sebaj, attól az még
nagyon finom, ne veszítsük el a jókedvünket! Úgy tudom, az a bejgli is
mindig el szokott fogyni, amelyet a tepsiből kell kikanalazni...
– A
kész bejgli remekül tűri a mélyhűtőt: a teljesen kihűlt tekercseket
folpackba csomagolva betesszük a fagyasztóba. Fogyasztás előtt 6-8
órával kivesszük a mélyhűtőből, szobahőmérsékleten hagyjuk felengedni, a
többi ugyanaz.